Ne bántsd a magyart! Ez a politikai szlogen szédületes, mintegy 350 éves karrierrel rendelkezik hazánkban. A mondat - és a mögötte álló politikai program - kidolgozója még Zrínyi Miklós (a vadkanos, nem pedig a várvédős) volt. A jelmondatot a 19. század első felében már széles körben használták. Olyan szlogenné vált, melyet szinte bármely politikai helyzetben érvként lehetett használni. Ezzel a mondattal ugyanis minden vitát nemzeti síkra lehetett terelni.
Az úton-útfélen a ne bánts a magyart szlogent használókra 1862-ben Vajda János is felfigyelt. Vajda jó alaposan kielemezte a mondat valódi értelmét. Az író úgy találta, hogy a ne bántsd a magyarral takarózó honfitársaink olcsó hazafiságot, szenteskedő - de alattomban parázna - önzést képviselnek és viszályt gerjesztenek a népek és felekezetek között. A jelszó felmentés a cselekvés alól, és a tunya semmittevést igazolja.
Most pedig következzen egy 1850-es években publikált anekdota a ne bánts a magyart jelmondat hétköznapi használatáról.
A napóleoni háborúk idején két csata közepette Simonyi óbester vitézei beszorultak egy semleges porosz kisvárosba. Pénzük nem volt, de a lovaknak abrakot kellett szerezniük. Két huszár lóháton beügetett egy zabkereskedőhöz, a harmadik társukat pedig kiállították őrszemnek az üzlet elé. Elkezdődött a rekvirálás. A kereskedő persze nagy lármát vágott, tolvajt és gyilkost kiabált, így a zajra összefutottak az emberek, sőt a városi polgárőrség megjelent. A szuronyos polgárőrök és a lármázó emberek elől az ajtóálló huszár azonban nem futamodott meg, hanem mindig csak azt mondta:
- Ne bántsd a magyart!
Egy óra alatt megabrakoltak a lovak, a huszárok pedig elnyargaltak. Azóta a poroszoknál, ha valaki nem akarja megérteni, amit hozzá beszélnek, azt mondja rá:
- Ne pánts a magyar.
Itt a vége, fuss el véle.
