A 19. században a sajtóillusztrációk (leggyakrabban fametszetek) az újságcsinálás korszerű eszközei voltak. Az illusztrátorok gyakran hozott anyagból dolgoztak, egy-egy helyszíni fotót, vagy rajzot formáltak fametszetté. Idáig rendben is van a dolog.
De, hogyan készültek az események adott pillanatát megragadó ábrázolások? Egy cipész leugrik a háztetőről, Erzsébet királyné találkozik egy virágárus kislánnyal, egy éppen felboruló autóból kizuhan egy utas stb. A események többségénél értelemszerűen nem volt jelen rajzoló. Az ezekről készített ábrázolások tehát elképzelték. Az illusztrátorok tudták, körülbelül hogyan néz ki, ha valaki leugrik egy háztetőről, milyen lehet, ha a királyné találkozik egy kislánnyal. Minél olcsóbb volt a sajtótermék, annál inkább ábrázolási panelekben és sémákban gondolkodtak az illusztrátorok. Kialakult és megszilárdult a gyakorlat, hogyan kell ábrázolni egy-egy eseményt.
Talán mondanom sem kell, hogy az ábrázolás sémája és a valóság között égbe kiáltó különbség is lehetett. Nemcsak az apró részletek tértek el, hanem a kép egész mondandója hamis illúziókat kelthetett. Mutatok egy példát.
Katonának bevonuló parasztlegények mulatozása. A sajtóillusztrációk a besorozást mindig a képen látható séma (cigányzenészek, borívás, összeölelkező legények) variálásával ábrázolta. A valóságban persze nem volt ilyen jó buli a katonáskodás. következzék egy példa.
1863-ban vagyunk. Egy vasúti utazó elmeséli, mit látott a mezőtúri vasútállomáson.
„A mezőtúri vasúti állomáson, amint megállott pár percre a rohanó tüzes csikó, keserves sírás csapta meg füleinket. Az ép javában folyó újoncozás két áldozata készült felülni az utazószobák egyikébe, s innen a jajveszékelés s keserves könnyük a búcsúzó szegény özvegy anya és nővér szemeiben. (…) Az érzelmek tehát itt is azok, sőt bátran állíthatom, hogy minél szegényebb sorsú az ember, annál nagyobb mérvben érvényesülnek. És míg a magas rangú mosollyal hagyja el tűzhelyét, mert rá nézve a viszontlátás tán biztosabbnak látszik, addig a szegény, kire nézve a távoli ország tán kevésbé lesz nyájas, mint a dúsgazdag iránt, szorult kebellel kél útnak. Nem állhattam meg, hogy a siránkozó anyát pár szóval ne vigasztaljam: majd világot lát a fia, sokat tapasztal, aztán meg a prágaiak (oda szállíttatott a fia) nagyon jó emberek, szeretik a katonáikat, s majd visszatér még és akkor vajmi kedves lesz a viszontlátás. Az anya mindezekre mit sem adva, még hangosabb zokogásban tört ki: édes gyermekem, de keservesen neveltelek fel, és most midőn ápolhatnál, elhagysz örökre!
– Ne sírjon kend édes szülőm – mond szaggatott szavakban könnyét erőszakkal visszatartani igyekvő 20 éves fia – lám magamnak is megnehezíti az elválást.
Pusztapón és Szolnokon ezen jelenet kisebb nagyobb mértékben megújult.”
