Az alábbi karikatúra 1950-ben jelent meg a Ludas Matyiban.
A képi és nyelvi humort nélkülöző rajznak erős a jelentéstartama.
A rajz alkotója abból a magyar népszokásból építkezik, hogy a téli estéken a meleg kemencék mellett összejövő rokonok, szomszédok a kukoricamorzsolás közben csendes beszélgetéssel, és mesehallgatással mulatták az időt. Az ethográfusok szerint ezeken a csendes estéken az időjárásról, a jószágokról, a piaci árakról volt szó, "majd a politikát hányják-vetik, vagy a városban történteket tárgyalják csendes pipaszó mellett. (...) Előhozakodnak a helyi híres betyárok viselt dolgaival. (...) Mint ahogy a kemence árasztja a meleget, úgy áradnak a jelenlévők szájából az újabb és újabb történetek. (...) E tréfás és komoly történeteket tátott szájjal figyelik a gyerekek. Szeretnek ott lenni a meleg együttességében. Egy-egy estének az emléke megmarad a lelkükben."
A "meleg együttesség" hiányzik a karikatúrából. A falusi kukoricamorzsolás helyszine sem egy parasztház kemencepadkája, hanem valamiféle magtár, csűr vagy kitudja mi. Villanyvilágítás mellett zajlik a munka, talán egy állami gazdaságban járunk. Hideg, de legalábbis hűvös van.
Ebben a környezetben egy politikai agitátor Lenin-mesét kezdeményez. A népművelőnek álcázott forradalmár vendégként viselkedik a jelenetben. Alakja telitalálat: vállára vetett kabátja, felgyűrt ujjú ingje, és micisapkája jelzi, városi emberrel van dolgunk. A Leninről szóló mese részleteit persze nem ismerjük, de a karikatúra képaláírása ad némi fogódzót: egy halott múltbéli tettei boldogságunk forrása. Igehirdetés ez a javából.
