Közismert, hogy a hazaszeretet és az érzés művészi kifejezése két különböző dolog. Következzék erről egy vicces példa.
1848-ban járunk. A Magyar Életképek szerkesztői humoros megoldással utasítják el az önmagát költőfejedelemnek tartó, szegény, megbuggyant Hugó Károly (http://hu.wikipedia.org/wiki/Hugó_Károly) alábbi költeményét. A fura megoldás: a dilettáns verset a lap megjelenteti, de úgy, hogy a verssorok végén, zárójelben az olvasószerkesztő megjegyzéseit (kérdő- és felkiáltójelek, sorszámok) is közlik. Egyértelmű, hogy a kérdő- és felkiáltó jelek az olvasószerkesztő indulatát tükrözik, a számjegyek jelentését viszont nem tudtam dekódolni. De talán nem is baj, a mű - és a szerkesztői megjegyzések e sajátos egyvelege - így is szórakoztató.
A szépirodalmi lap szerkesztői legvégül megjegyezik, ez az ömlengés nem más, mint nevetséges paródia.
