A most bemutatott, Alt Jakab által készített fiumei városképek egy 11 ezer lakossal rendelkező tengeri kisváros életébe nyújtanak bepillantást.

A Károlyváros irányából érkező utas elsőként ilyennek látta a várost. A horvát karszt hegyeit áttörő "csinált út" a kereskedők reményeit nem váltotta be. A kisebbik gond az volt, hogy az út használatáért fizetni kellett. A nagyobbik probléma szinte leküzdetetlennek látszott: az útvonal túlontúl meredekre sikeredett, így az áruval megterhelt szekereket több igavonóval  - azaz jóval drágábban - tudták csak továbbítani. Nem tartom véletlennek, hogy a rajzon az áruszállítást pusztán egy felmálházott, a meredek kaptató után az árnyékban megpihenő szamár (vagy öszvér) jelképezi.

A hegyekből a tengerszintre leereszkedő vámosutak (előbb a Károly út, majd a Lujza-út) nem voltak képesek a magyar gabonát olcsón és tömegesen a tengeri kereskedelembe bevonni. Ezt a feladatot később a vasút fogja megoldani (erről máskor). Fiume kikötője 1771-től a magyarországi árucikkek közvetítője. 1772-ben a magyar gabona először jelenik meg az angol kikötőkben.

Katonai parádé a Fiumara csatorna és a kőfallal megerősített tengeri kikötő között.

Amikor 1776-ban Fiumét a magyar koronához csatolták, az uralkodó a város határát úgy állapította meg, hogy a Fiumara bal partja, azaz a kikötő fele a katonai határőrvidékhez került. A közigazgatási bonyodalmak elkerülése végett 1777-től a fiumei kormányzó hatáskörébe eső területeket kiterjesztették (Buccari, Porto Ré). Ez a döntés a fiumei nagy kikötő fejlesztését hosszú időre megakasztotta, a korabeli döntéshozók úgy látták, a kereskedelmi forgalom immár három kikötő (Fiume, Buccari, Porto Ré) között szétoszlik, felesleges a fiumei kikötői beruházásra pénzt áldozni.

A kisebb merülésű, könnyebb kereskedelmi hajók kikötője a Fiumara nyugodt, a tenger hullámzásától megkímélt vize volt. Tipikus, bár nem túl mozgalmas kikötői jelenetet látunk, zsákokat cipelő emberekkel, bálákkal és hordókkal,  áruszállító szekérrel. Az épített kőfal mellé lehorgonyzott bárkát két, hevenyészetten elhelyezett deszkapalló is a szárazföldhöz kapcsolja.

A Fiumara sorsa a 19. század elején érdekesen alakult. 1801-ben óriási viharok, felhőszakadások és dühöngő sirokkó pusztítottak a városban. A sirokkó a Fiumara torkolatánál megduzzadt homokzátonyokat a folyóba hajtotta, a kikötő elzátonyosodott. 1806-tól kínkeserves tempóban elkezdődnek az építkezések. 1807-ben két hajó is elsüllyed a Fiumarában. Amikor 1818-ban I. Ferenc megérkezik Fiuméba, hajója csak a város előtti tengerben tud horgonyt vetni, a király csónakkal tud a szárazföldre lépni. Az építkezés az 1820-as években vesz némi lendületet. Az 1840-es évek közepén az udvari kancellária egyik tanácsosa megállapítja, az évtizedes kikötővitákban önző személyes érdekek, és "hivatalos elfogultság közérdek rovására való érvényesülése" játszik szerepet.

A fiumei cukorfinomító a 18. század közepén már működött. A képen a gyár előtti kikötőt látjuk, rövid mólóval és valamiféle, az árurakodást megkönnyítő emelőszerkezettel. A tengeri (de folyami) kikötők legértékesebb részei a meredek kőfallal megerősített, feltöltött rakpartok voltak. Ilyet ezen a képen nem láthatunk, a tengerbe nyúló meredeken lejtő móló a cukorfinomító forgalmát kielégíti.

A kép előterében halászok húzzák ki a fejhálójukat.

A reformkori Fiume több mint hétszáz házból állt. A város legfontosabb tengelye, a közvilágítást sem nélkülöző, kövezett, kerékvetőkel és gyalogjáróval is ellátott főutcát szórványos forgalom jellemzi.

Végezetül Fiume látképe a tenger felől.

Itt a vége, fuss el véle.