„A tengeri fürdő az erősítő és megifjító szerek leghatalmasabbika; s habár eleinte a bőrt nem szépíti, az utólagos hatás oly kiváló, hogy az egészség tökéletesedése folytán a bőr szépsége is nemcsak helyreáll, de fokozódik is. (...) A fürdésre legalkalmasabb idő a 2 és 5 óra közt délután, amidőn a víz 5–6 fokkal melegebb, mint reggel vagy este felé.” A nyugat-európai tengeri fürdőhelyeknek ez a dicsérete A női szépség ápolásának és növelésének titkai című könyvből származik. Hogy a tengeri fürdők a női szépséget valóban fokozták-e, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a most bemutatott képeken egy a mai átlagos tengerparti nyaralástól meglehetősen eltérő kikapcsolódás figyelhető meg.

A tengerparti nyaralások lényege nem a fürdőzésben állt (hiszen valószínűleg a vízben nem lehetett sokáig tartózkodni), hanem a parti ejtőzésben és a társasági életben. A képeken nem látunk napfürdőző embereket, nincsenek a homokban szétterülő, mindenféle cuccal felszerelkezett családok. De vannak sós levegőt szívó nézelődők, homokban játszó gyerekek, és beszélgetők garmadával. A tengerparti élet elmaradhatatlan kellékei a széltől és a tűző naptól egyaránt óvó ülőfülkék, és az átöltözésre szolgáló lóvonatú fürdőkocsik.

Mégis mit csináltak akkor a  fürdőhelyeken? Agatha Cristie-nél jobban ezt senki sem írta meg. Több regényében is megfigyelhetjük a fürdőhelyi semmittevés és társasági kavarás oly vonzó egyvelegét. Az egy helyütt megszálló vendégeket bemutatják egymásnak, akik ezután egymással múlatják az időt: beszélgetnek, teniszeznek, kártyáznak, este táncolni mennek. A tengeri fürdő tehát a társasági életről szólt, nem pedig a punnyadásról a vízben és vízparton.

A most bemutatott képek 1890-1910 között készültek és a Library of Congress gyűjteményéből származnak.  A színpompás képek úgy nézek ki, mintha színes fényképekkel lenne dolgunk, de valójában ezek fotólitográfiák.  (A fotólitográfiai eljárásról bővebben: http://hu.metapedia.org/wiki/Fotolitográfia)