A tonhal halászat adriai módszerét alig tíz éve ismertem meg a trieszti tengerészeti múzeumban. Azóta kattan rá a szemem és a figyelmem az ezzel összefüggő ábrázolásokra. Előjáróban még annyit: a 19. századi leírásokban a tonhal halászat már szélsőséges jelzőket kapott. Egyes szerzők a tonhalak „kivégzéséről” írtak, mások a „legjövedelmezőbb és legkellemesebb” halászmunkát hangsúlyozták. 
A tömegesen vonuló tonhalak becserkészésére a vízpart szikláiba mélyesztett, lépcsős, figyelő árbocok szolgáltak. A létraszerű építmény felső végén egy ülés volt, ebben tartózkodott egy a tonhalak vonulását figyelő halász. Ahogy megérkezett a halraj, a csónakokban várakozó halászok a fenn ülő kémlelő utasításai szerint vetették ki a hálóikat.
A csónakban ülők rekesztő hálókkal terelték a vonuló tonhalakat a fejhálóba. A fejhálót a partig kihúzták, és itt megkezdődött a mészárlás. "Az öböl sötétkék vize pirossá lett a halak vérétől. (...) Midőn megölték mind a halakat, melyek a háló fölemelkedő részében voltak, az alsóbbakat húzták fel, s az öldöklés újra kezdődött."
A halászok a kifogott tonhalakat besózva adták tovább. Ha a halászat sikeresebb volt a szokottnál, és a felhalmozott sókészlet elfogyott, a leölt tonhalakat visszadobták a tengerbe. 1887-ben, a tonhal halászat egyik szemtanúja azt írta, szerencse, hogy a tenger mérhetetlen gazdagsága mellett az emberek esztelensége nem okozhat nagy veszedelmet.
Hát ebben, speciel tévedett.
