A Titanic elsüllyedését a világ legismertebb katasztrófái között tartjuk számon. A Titanic túlélőit kimentő Carpathia gőzhajó egyik orvosa Lengyel Árpád, egy hónappal az esemény után, 1912. májusában előadást tartott Budapesti Orvosi Kaszinóban. Lengyel beszámolója később nyomtatásban is megjelent. Ebből álljon itt néhány jellemző részletet.
„Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amidőn ébresztőm magából kikelve rohant szobámba, hogy felkeltsen, s bár még akkor ő maga sem tudta, hogy miről van szó, viselkedésével elárulta, hogy valami nagy balesetet sejt a Carpathia személyzetének éjjeli egy óra tájban való mozgósításából. Az első pillanatban azt hittem, hogy talán – amint gyakran megesik – egy betegünkhöz hívnak, de alighogy hozzáfogtam az öltözködéshez, már jön az angol orvos is hozzám és mondja:
- Doktor a big thing, Titanic is sinking.
Nem akartam elhinni, hogy ébren vagyok, s mintegy nyomasztó kellemetlen álmot el akartam űzni a gondolatkörömből a hallottakat, de sajnos nem tűnő álomkép, hanem keserves valóság volt az éjjeli híradás.”
„Az orvosok elosztása úgy történt, hogy az első osztály étkező termében az angol orvos, a második osztályban az olasz orvos nyert elhelyezést és én a fedélzetközön lévő orvosi rendelőszobába voltam rendelve, s minthogy ott van a legalacsonyabb feljáró, a fedélköz ajtóin emeltük be később a menekülteket, akiket azután én osztályoztam s szabtam meg további tartózkodó helyüket. Mindhárom orvosi állomáson kikészítettük a gyógyszertárunkban bőven lévő csillapító és izgató szereket, nemkülönben kötszereket és műszereket. (…) A raktárakból rengeteg takarót hoztak fel és hozzáfogtak azok melegítéséhez, mert arra is elkészültünk, hogy tekintettel a késő éjjeli időre, komoly baj esetén esetleg hiányos öltözetben fogunk találni utasokat (…) Később persze bebizonyult, hogy ez a gondoskodás nem volt hiábavaló.”
„Mikor az orvosi funkciót illető előkészületekkel végeztünk, a fedélzetre siettem és láttam, hogy akkorra már reflektorokkal ki volt világítva a hajónk, s a matrózok a mentőcsónakok kifelé fordításával foglalkoztak, hogy szükség esetén késedelem nélkül, azokat használatba lehessen venni, továbbá kinyitották a fedélközre vezető oldalajtókat, kötéllétrákat eresztettek le és csigákat erősítettek a feljárókhoz. Éjjel két óra felé, amikor már gondoltuk, hogy a baleset helyének látókörébe jutunk, állandóan rakétákat sütöttek el a hajóhídról, hogy a menekülők már messziről láthassák a segély közeledtét. (…) Két óra után a hajó jobboldalán felvillanó kék fényt lehetett látni, erről később megtudtam, hogy csak ebben az egyetlen csónakban rendelkeztek a megmentendők magnézium fénnyel. Nem sokkal később több apró lámpa csillogott szerteszét a sima víz tükrén, s akkor már mindenki tisztában volt azzal, hogy valóban végzetes volt a veszély, amely a Titanicot érte, és rettegéssel gondoltunk arra, hogy mennyi emberélet pusztulhatott el, mert a Carpathiánál több mint háromszor akkora hajón jóval több lelket sejtettünk (…) Délelőtt 10 óra lehetett, mikor minden menekült feljutott a mi úszó szállodánkba.”
„Könnyekre fakasztott mindenkit a menekültek jajgatása, mert amint hajónkra jutottak és kissé feleszméltek, újból kitört belőlük a mérhetetlen fájdalom megnyilvánulása. Ki a gyermekeit, ki a szüleit, ki pedig az élete párját kereste. Rettenetes volt nézni ezeket az embereket, az asszonyok sikoltoztak, majd mikor vigasztaló szóval szóltam hozzájuk, nyakamba borultak s sokszor alig tudtam görcsösen kapaszkodó karjaiból kiszabadulni. Még rettenetesebb volt azonban hallgatni a férfiak borzalmas jajgatását, amelyre a derék angol népnek csak e két szóból álló vigasztalása volt: Be Englishman – légy angol – és a részvétteljes vállveregetés.”
„Utasaink természetesen időközben felébredtek s meghatottan szemlélték az életmentő munkát. Mint utóbb hallottam, voltak olyanok a mi első osztályú utasaink között, akik indignálódtak, hogy miért eresztenek fel közéjük annyi fedélközi utast, s csak amikor megtudták, hogy azok bizony náluk is jobb módú menekültek, igyekeztek őket nehéz sorsukban vigasztalni. A fedélzetközi utasok, körülbelül 800 személy, felerészben magyarok, felerészben olaszok, természetesen korábban felébredtek és nyugodtan tűrték, hogy őket elzárják a közlekedés elől és még az sem okozott semmi izgalmat, hogy élelmet először csak késő délután kaphattak.”
„Orvosi szempontból érdekes, hogy bár oly sok ember hiányos öltözetben volt kitéve a nagy hidegnek, mindazonáltal úgynevezett meghűléses betegség egy sem fordult elő. (…) Azonban nemcsak a szemmel látható sérülésekkel bírók voltak betegek, hanem sokkal többen olyanok, akiket a súlyos idegrázkódás tett beteggé. Voltak nők, akik egyik ájulásból a másikba estek, egyesek görcsökben fetrengtek, némelyek síró- és nevetőgörcsöket kaptak és igen sokan félrebeszéltek.
„Szeri-száma sincs a sok képzelt históriának, amelyeket még New Yorkban is rendkívül mohón és jó áron vettek meg a riporterek. A Carpathia egy élelmes pincére percről percre rajzolta le a Titanic elsüllyedését, s e rajzot közölték a világ összes nagyobb illusztrált lapjai és e csak a fantázia szülöttét 500 dollárért vette meg a New York Herald. Ugyancsak rendkívül drágán fizették meg a később arangírozott fényképfelvételeket…”
„18-án délután türelmetlenül vártuk a partra érkezést. (…) A kiszálláskor megismétlődtek azok a jelenetek, amelyek a megmenekülés alkalmával játszódtak le hajónkon. (…) Az összes lapok telve voltak hajónk dicséretével s az előkelőségek tömege jött látogatni a Carpathiát, amelyet elözönlött az újságírók és fotográfusok serege. A szerencsétlenség hatása következtében sok utas kiszállott New Yorkban és többek között tíz magyar család mondott le végleg az óhazába való visszatérés szándékáról. 4 órakor pontosan indultunk sok ezernyi ember hurrá kiáltása kísért (…) Minden közeledő hajó – a hadihajókat sem véve ki – előre üdvözölte a Carpathiát hármas kürtjellel.”
Kiegészítés, 2015. február 9-én,
Táborosi Istvántól érkezett az alábbi fénykép, amely a Carpathia utolsó pillanatait örökítette meg. A hajót 1918 nyarán egy német tengeralattjáró torpedózta meg, a brit Scilly-szigetek mellett. (A szigetcsoport a La Manche csatorna bejáratánál, a Nagy-Britannia délnyugati csücske mellett található.) Táborosi István írja, hogy a Carpathiát 2000-ben, mintegy hatszáz méter mélységben megtalálták. Köszönet az infóért és a fényképért is.