A 19. század tengerhajózásának egyik jellemzője a szörnyű hajóbalesetek tömegesedése. A végzetes balesetek nemcsak emberi mulasztások miatt következtek be. Még nem léteztek biztonsági előírások a hajóépítő ipar számára, nem voltak normák a hajók terhelhetőségére (sok hajó pusztán azért süllyedt el, mert túl sok árut pakoltak bele), és persze nem volt időjárás-előrejelzés, a műholdas navigációról nem is beszélve.
1895. január 29-én futott ki Bremerhaven kikötőjéből az Északnémet Lloyd büszkesége, az ELBE gőzhajó, fedélzetén 384 utassal. A hajó még egy napja sem volt úton, amikor bekövetkezett a katasztrófa.
Január 30-án hajnalban az ELBE megközelítette a La Manche csatornát. Reggel fél 6 volt, viharos, de tiszta idő, amikor is a nagy óceánjáró gőzös összeütközött egy szénszállító gőzhajóval, a CRATHIE-vel. A túlélők későbbi elmondása szerint, az ütközés következtében az ELBE gépháza mellett beszakadt a hajófal, a hajó megrázkódott, a beömlő tengervíz eloltotta a gőzgépek tüzét. Szerencsés módon a CRATHIE csak kisebb sérülést szenvedett, viszont – és ez, az általam olvasott forrásokban ellentmondásosan szerepel – a hajó nem törődve az ELBE-val, segítségnyújtás nélkül távozott a helyszínről.
Később a CRATHIE kapitánya, a bíróság előtt azzal védekezett, nem tudta, hogy az óceánjáró ilyen súlyosan megsérült. Mivel a tárgyaláson a hajó személyzete menteni próbálta magát, nehéz megítélni a vallomások hitelességét. A hajó személyzete nem látott és nem hallott semmit. Az is elhangzott, jó ideig a helyszínen maradtak, nem észlelték az ELBE pusztulását. A bírósági ítélet egyértelműen a CRATHIE-t tette felelőssé. A tárgyalás során például kiderült, hogy a szolgálatos első tiszt az esemény pillanatában nem tartózkodott a hídon, hanem kávézott és beszélgetett a személyzet tagjaival. A tárgyaláson bebizonyosodott, hogy az ELBE jelzőlámpái szabályszerűen égtek, és az erős hullámzás miatt jelzőrakétákat is felbocsátottak.
A bírósági tárgyalást Németországban feszülten figyelték, ti. élt egy félelem, hogy egy angol hajó személyzetének ügyét egy angliai bíróság nem fogja pártatlanul elbírálni, és esetleg az ELBE-t teszik felelőssé. De nem így történt. A német félelmeket az is erősítette, hogy a húsz túlélő közül tizenöten az ELBE személyzetéből kerültek ki.
Visszatérve az ELBE sorsához a maroknyi túlélő elbeszéléséből lehet rekonstruálni az eseményeket. Az ütközés robaja természetesen mindenkit felébresztett, és kitört a pánik. A gyorsan süllyedő hajóról alig három mentőcsónakot sikerült vízre bocsátani. Az első csónak azonnal felborult, a második csónak húsz túlélővel több mint hat órán át hánykolódott a tengeren. A harmadik csónak sorsát senki sem ismeri. A mentőcsónakok kötélzete összefagyott volt, a sebesen merülő óceánjáróról ezért nem sikerült többet leereszteni. A túlélőket egy angol hajó, a WILDFLOWER mentette ki és vitte Angliába.
A német személyzet fegyelmezetten – bár nem túl eredményesen – hajtotta végre az ELBE kapitányának mentési parancsait. Ezzel szemben az egyik túlélő utas, a cseh Jan Vevera a hajó legénységét gyávának nevezte, és azt állította, ilyen tisztek nem is valók tengeri hajóra, amikor a hajó süllyedni kezdett, oly rettenetes jajveszékelés hasította a levegőt, amelynek hatása sohasem múlhat el lelkéből. Más civil túlélők a személyzetet magasztalták. Az bizonyos, hogy a hajó kapitánya végig a helyén maradt. Kurt Gössel kapitány hősiessége az amerikaiakat annyira megindította, hogy egy kisvárost neveztek el róla.
Az ELBE katasztrófájában 32 kivándorló magyar pusztult el. A magyar áldozatok között volt az abaújszántói gőzmalom álnéven menekülő sikkasztója is, akinek partra vetett holttestét az angliai hatóságok megtalálták. Mondanom sem kell, voltak akik még az ELBE pusztulásából is igyekeztek pénzt csinálni. Az alábbi bemutató az esztergomiakat örvendeztette meg.
