„Nálunk minden dolog túlságba megy. A legjobb intézkedések a túlzott módon való kivitel miatt szempillantás alatt értéktelenek lesznek. Az egyik villamostársaság vezetősége abból indult ki, hogy a rikkancsok minden akadály és jegyváltás nélkül kapaszkodnak föl a kocsikra s utaznak ingyen, tehát hogy a kalauzok a közönséget kiszolgáló rikkancsokat meg is tűrjék, rendeletet adott ki arra, hogy egyik megállótól a másikig minden rikkancs újságeladás céljából ingyen szállhat föl a szállhat föl a kocsira és utazhatik.”   1912-ben így jellemezte a sajtó a legújabb közlekedési rendelkezést. A rendelet következményét kis fantáziával ki lehet találni: az inasgyerekek, és bárki, aki nem szégyellte, hóna alá csapott egy napilapot majd felugorva a villamosra hangosan eladásra kínálta. Így lehetett legálisan bliccelni.

 Milyen volt száz évvel ezelőtt a pesti villamossal utazni?  Szövevényes hálózat, barna és sárga villamoskocsik, zsúfoltság, forgalmi torlódások, napi üzemzavarok, udvariatlan utasok és mogorva kalauzok jellemezték. Érdekes, hogy a villamosok utasforgalma hétvégén és ünnepnapokon a legnagyobb. Munkanapokon reggel 9-kor, déli 1-kor és este 7-kor volt a legtöbb utasa villamosoknak. A villamos nem a munkásosztály közlekedési eszköze.

 Mit csináltak az utasok a villamoson?  „Lassanként kialakulnak a pesti villamos-utasok típusai. Az utazó publikum beidegezte magát az utazásra, tudja, hogy a mozgó kocsi szuverén terület, ahol megszűnnek az előjogok és a teljes demokrácia az úr.” – jellemezte az utazás körülményeit egy napilap. A korabeli sajtó szerint a villamoson az olvasás, a nézelődés, a tolakodás és a dohányzás volt tipikus.

 Ami a dohányzást illeti, dohányozni kizárólag a peronon volt szabad (1913-ig).  Az előírások szerint a kocsivezető peronján öt, a hátsó kalauzi peronon pedig legfeljebb hét utas tartózkodhatott. Apró, de nem szűnő kényelmetlenséget jelentettek a peronok ajtói. A tapasztalatok szerint, kevesen tudták a rácsos ajtót egyből kinyitni és bezárni.

A peronon utazó urak azonban nemcsak a dohányzással, hanem a peronbetyárkodással is mulathatták az időt. A peronbetyárkodás azt jelentette, hogy a fülkében ülő hölgyeket fixírozták.  De élesebbre is fordulhatott a helyzet:

 A korabeli pesti szleng szerint, ha egy kalauz így szólt: – Önnek új jegyet kell váltani, mert ez már nem érvényes. Akkor a dühös utazó nagy valószínűséggel ekképpen válaszolt: –        Szépen váltok még egyet.  Mindez gúnyosan hangzott, és éppenséggel valami olyasmit jelentett, „nehogy már váltsak még egyet”.  A kalauzok és vezetők élete igencsak stresszes volt.

 A fővárosi villamosok utasforgalma a századfordulótól, de különösképpen 1910-től erősen megugrott. A közlekedési társaságok alig győzték járművekkel és munkaerővel a forgalmi igények kielégítését. Nagy volt az elvándorlás, 1910-ben például a dolgozók harmada kicserélődött. A zsúfoltsággal növekedtek a konfliktusok is. „Aki komiszkodik, azt le kell dobni a kocsiról”  – követelte egy napilap a tolakodókkal szembeni eljárást.

 1912-ben még nem dőlt el a felső- vagy alsóvezeték közötti küzdelem. A közlekedési társaságoknak a felsővezeték karbantartása jóval olcsóbb volt, az alsóvezeték viszont a városkép szempontjából volt igényesebb. Száz éve ilyentájt felsővezeték a belvárosban kizárólag a Vígszínház és a Nyugati pályaudvar között, valamint a Ferenc József híd budai hídfője és a Kálvin tér között létezett. A közvélemény álláspontja: „Budapest szépségéből egyetlen utcát sem vagyunk hajlandók feláldozni azért, hogy a villamos-társaságoknak kevesebb legyen a kiadásuk”. Száz éve Budapest főútvonalait már a nagyvárosi forgalom lüktetése jellemezte.