Timelord

Felix Faure francia elnök (1895-1899) és a szeretőjének története meglehetősen szokványosnak indult.  Az elnök üzent a barátnőjének, ha kedve támadt egy kis barátkozásra. A szépasszony pedig felkereste egy négyszemközti tárgyalásra az Elysée palotában.  Idáig mindent könnyen el tudunk  képzelni.

Az események 1899. februárjában vettek drámai fordulatot, amikor is a köztársasági elnök éppenséggel egy légyott kellős közepén kapott szélütést. A pánikba esett Marguerite Steinheil - még rendezetlen ruhában - hívatta az elnök embereit. A kínos szituáció az elnök halálával vett még komolyabb fordulatot. A váratlan haláleset körülményeit a szélsebesen szétterjedő pletykák ugyanis tovább színezték: a pletykák arról szóltak, hogy a halál orális szex közben érte az elnököt. Nem nagy ügy, gondolhatjátok joggal. Igen ám, de ezt a sztorit a 19. század álszenteskedő és szemforgató közéletébe kell belehelyezni, ráadásul mégiscsak egy nagyhatalmi tekintélyét féltve őrző ország első emberéről volt szó. Egy szónak is száz a vége, a pletykákkal, és a szerető személyével ezért a sajtó ekkor még igencsak szőrmentén foglalkozott.

A Rákosi-korszakban még az alapvető élelmiszerek beszerzése sem volt egyszerű. A rendszeresen fellépő időszakos élelmiszerhiány (hús, burgonya, tejtermék), illetve az áruellátás zavarainak enyhítésére a hatóságok Budapesten átmenetileg engedélyezték a disznóvágást. Hogy mindez hogyan zajlott le, és ténylegesen hányan vállalkoztak erre a megoldásra, azt nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy 1954-ben csak a Józsefvárosban 72 istállót számoltak össze. Az istállókban a fővárosi szekérfuvarozó vállalat lovai mellett teheneket és disznókat is neveltek. Közegészségügyileg a legrosszabb a helyzet a Tömő és Sárkány utcákban volt, mert itt a lakóházak mellett  több istálló is működött.

A városi disznótartás jelenségére a Ludas Matyi is reagált. Az alábbi rajzok azt sugalmazzák, nincs semmi baj az újfajta módival. A disznóügyek beleilleszkednek a lakóközösségek jól ismert, hétköznapi, apró-cseprő konfliktusaiba.

Itt a vége, fuss el véle.

A száz éve működő Panama-csatorna története közel 140 évre nyúlik vissza. A csatornaépítés 1880-as évtizedét az építőmunkások szenvedése (és tömeges elhalálozása), a vállalkozók kapzsisága és a befektetők által megvásárolt politikusok cinkos hallgatása jellemezte. A tőkehiánnyal küszködő francia csatornaépítő társaság egyre újabb és újabb részvényeket bocsátott ki, sőt egy Panama-sorsjátékot is szervezett. Behálózták a francia kormány és az országgyűlés "gyönge jellemű" tagjait, és persze megfizették a "kapzsibb természetű" hírlapszerkesztőket is. A most bemutatott 1882-1889 közötti fényképek egy a Francia Nemzeti Könyvtárban őrzött albumból származnak. Akkor készültek, amikor még senki sem tudta, mit is jelent a panamázás.