(Humorosnak szánt vers részlete, 1881)
A boldog békeidőkben a kivándorlás a kétkezi munkájukból élő, politikai jogokkal nem rendelkező iskolázatlan szegénység számára a vagyoni és társadalmi felemelkedés reális lehetőségét jelentette. 1899–1913 között 1,2 millióan vándoroltak ki Magyarországból.
Az állam és a tőkések növekvő aggodalommal figyelték a kivándorlást. Az utóbbiak azért, mert fogyott az olcsó munkaerő. (A 20. század eleji fővárosi építkezéseken már munkaerőhiánnyal küszködtek.)
Hogyan lehetne ennek a káros folyamatnak gátat szabni?
Az állam a kivándorlást megakadályozni nem tudta, mert ez ellenkezett a személyi szabadsággal. Mesterséges és mondvacsinált bürokratikus akadályokkal igyekeztek nehezíteni a kivándorlást, megdrágítani az utazást, de az igazán szélsőséges eljárásoktól - a röghöz kötéstől - az állam tartózkodott. Jól kitapintható volt a félelem: a kivándorlás kényszerrel való megakadályozása "népünket a szocializmus karmaiba kergetné".
Elrettentésül az újságcikkekben kizárólag az Amerikában munkabalesetet szenvedők, vagy számításukat meg nem találók példáját emlegették és azt állították, a kivándorlók a gyötrelmes utazás, a honvágy és más szenvedések ellenére csalatkozni fognak reményeikben.
Ez a fajta propaganda azonban hatástalannak bizonyult. A kivándorlók által az itthon maradt rokonoknak hazautalt pénz ugyanis mindennél többet mondott, 1907-ben 250 millió koronára becsülték az így beáramló összeget. „Hisz az a negyedmilliárd, amely visszaérkezik az országba, az a legerőteljesebb bizonyítéka annak, hogy akik kinn vannak, azok jól érzik magukat, azok munkájukért megfelelő keresetre tesznek szer. Egy-egy községbe 100-150 ezer korona is érkezik egy év alatt, ez megoszlik 10-15-80 ember között. Ezeket az összegeket küldik emberek, akik kinn vannak egy-két-három évig. Hogy ezzel szemben az adminisztráció, a törvényhozás intézkedéseket nem tud tenni, ezt … minden elfogulatlan embernek be kell látnia.”
A kivándorlás ellenzésére csak erkölcsi és hazafias érvek maradtak. Hazádnak rendületlenül.