Néhány napja történt. A 16-os kisbusszal mentem fel a munkahelyemre, amikor egy idős – becslésem szerint 80 éven jócskán túli – hátizsákot viselő, tájszólással beszélő asszony megszólított. Meg tudnám-e mondani, ezzel a busszal kell-e menni a Sándor palotához. Válaszoltam, majd mindketten felszálltunk. A busz elindult és az asszony tovább folytatta. Valamiféle pénzről és földről beszélt, és újból kérdezett. Meg tudnám-e mondani, hogy is hívják a minisztert a Sándor palotában, mert elfelejtette a nevét, mert ő az igazságtalanságot tovább nem tűri, és még Orbán Viktorhoz is elmegy, de előbb a miniszterrel van elintéznivalója. A történetnek tulajdonképpen itt vége is van, a „miniszter” nevét megmondtam és elköszöntem az asszonytól.
Az eset mégsem megy ki a fejemből. Az én értelmezésemben ez a történet a magyar panaszkultúra évszázados gyökereiről, annak máig élő, mély társadalmi beágyazottságáról is szól.
A jobbágyvilágban a parasztok sérelmeivel a nemesi igazságszolgáltatás foglalkozott. A földesurak és parasztok viszonyát a bemutatott kép plasztikusan ábrázolja. Mária Terézia vezette be azt a gyakorlatot, hogy a jobbágyok panaszaikkal közvetlenül hozzá is fordulhatnak.
Minderre azért volt szükség, mert a földesúri visszaélésekkel szemben a nemesi igazságszolgáltatás csak jogot szolgáltatott, nem pedig igazságot.
A királynő a földesúri visszaéléseket, illetve ezek lehetőségét azzal is igyekezett mérsékelni, hogy a visszaéléseket megtiltó rendeletét nemcsak latinul, hanem magyarul is kiadta.
A panaszaik orvoslására közvetlenül az uralkodóhoz forduló paraszti küldöttségek gyakorlata a nemesi igazságszolgáltatás eltűntével sem szűnt meg. Ferenc József népeivel így is tartotta a kapcsolatot. Nem alkalmanként, hanem menetrend szerint fogadta a hozzá forduló, ügyeik orvoslását királyuktól remélő parasztokat. Ennek emlékével a bécsi Hofburgot végigjáró látogató ma is találkozhat. Az audienciára várakozók termében egymás mellett állnak a Monarchia népeinek paraszti viseletbe öltöztetett bábui.
Véleményem szerint mindez alapul szolgált egy a közgondolkodásban máig felbukkanó mítosznak, amely valahogy úgy hangzik: a jó uralkodó/országvezető stb. nem tudja miféle, politikai nyilatkozataival ellentétes események zajlanak, ezért őszintén el kell mondani neki, mi is történik valójában. A hiedelem szerint, ekkor a jó uralkodó/országvezető intézkedni fog, és orvosolja a rendszer túlkapásait. Ennek a mítosznak az erejét mutatja, hogy a legkeményebb represszió idején, amikor a szavak és tettek oly élesen különváltak, milyen tömegesen fordult népünk közvetlenül Rákosi Mátyáshoz.