1865-ben járunk. Pest-Budán 270 ezren élnek. A magyar főváros gyalogosváros. Gyakorlatilag még nincs tömegközlekedés, a kósza omnibuszjáratok nem osztanak, és nem szoroznak semmit. Az emberek a napi munkába járásra, bevásárlásra, ügyintézésre a lábukat használják. A pesti utcák jelentős részének nincs szilárd útburkolata, egyedül a járdák kiépítettek. A közterületi rend képlékeny, az utcai viselkedés szabályai hiányosak és kiforratlanok. Pest-Buda provinciális város. A most bemutatott, „A pesti séták nyomorúsága” című képsorozat a gyalogosok keserveit foglalja össze.

 A gyalogosoknak ügyelniük kell, hogy az emeletes házak ablakaiból kidobott szemét el ne találja őket. Ez egy valós probléma volt a korban, az üzemszerű szemétszállítás még nem létezett.

 A piszkos járdákat elfoglalják a kézikocsis áruszállítók és akadályozzák a gyalogosokat.

 Télen könnyű elzuhanni a jeges járdákon.

 Nyáron pedig a pesti üzletek napellenzői vágják orrba a gyalogosokat.

Azt gondolom, idáig meglehetősen szokványos, a magyar panaszkultúrába beilleszkedő képeket láttunk. Semmi sem túl súlyos. A pesti gyalogjáróknak azonban a nők is szenvedést okoznak. Hogyan?

 A Lánchídon a krinolint viselő úriasszonyok akadályozzák a haladást. A divat a gyalogjáró férfiember ellensége.

 A csúnya nők látványa kibillentheti a férfit testi egyensúlyából. Mindeközben a házfalon a plakát Mosonyi Mihály Szép Ilonka dalművét reklámozza (amúgy sikertelenül).