Timelord

Nem tudom megfigyeltétek-e, de a kirándulós képek túlnyomó része nem arról szól, hogy szedjük a lábunkat egy hegyi ösvényen, hanem arról, hogy eszünk, iszunk, pihenünk és jó a kedvünk. A most bemutatott amatőr felvételek is beleilleszkednek ebbe a trendbe. A képeket 1973-1975 között készítették börzsönyi kirándulásokról. Kik szerepelnek a diákon? Baráti társaság vagy munkahelyi közösség? Nem tudom. Valahogy az a benyomásom - talán azért, mert a képeken jóval kevesebb a nő, mint a férfi - hogy egy munkahelyi közösség kirándulásairól van szó.

Érdemes egy pillantást vetni a turista felszerelésre is: az alumíniumból készült pohárra, a bakancsokra, a vászonból készült válltáskára, és a hátizsákra. A felvételeken felbukkan két  turistaház is, az egyik a Magas-Tax, a másik a Nagy-Hideg-Hegy.  A legutolsó felvételen nem kirándulókat, hanem a nagy-hideg-hegyi turistaház dolgozóit látjuk.

A 116 éves Közlekedési Múzeumot ért bombatámadások - melyek között számomra legfájdalmasabbak a magyarok által  virtuálisan véghezvitt és gyakorlati eredményeket hozó attakok voltak, de melyek pusztításáról idegrendszerünk és e blog hangulatának megóvása céljából most inkább nem mesélnék - szóval a bombatámadások közül a legkönnyebb arról beszélni, ami 1944-ben történt a múzeummal.  Végül is ezt nem mi követtük el, hanem az amcsik tették. Na de félre az iróniával, jöjjön a lényeg.

1944-ben két alkalommal egy-egy bombatalálat érte a Közlekedési Múzeumot. Az első támadás során a hosszcsarnokra (amelyben ma a vasúttörténeti kiállítás látható) zuhant egy 500 kilogrammos bomba. Érdekes módon a második bombatalálat pontos helyét nehezebb belőni, valahol a hosszcsarnok és a kupolacsarnok közötti részen, a Hermina út felőli oldalról érte a múzeum épületét. A két támadás során rettentő károkat szenvedett el a múzeum. A vasúti gyűjteménynek 75%-a elpusztult.

Minderről ma nyílt egy ügyes kamarakiállítás a Közlekedési Múzeumban. Olyan tárgyakat láthattok, melyeket hetven éve muzeológusokon kívül más nem látott.

1944-es háborús sérült modell. Eredetileg az 1896-os millenniumi kiállításra készítették, a MÁV Ab(h) I-II. osztályú 909. pályaszámú vasúti személykocsijáról. Néhány részlet belülről:

A 19. századi magyar sajtóban New York izgalmas, és rettentő modern városként jelent meg. Olyan város, amelynek nevéről még az írni-olvasni nem tudók is hallottak - ha máshonnét nem kivándorolt rokonaiktól - bár a nevét helyesen kiejteni nem tudták (Nevjork, Neviork).  "Köztudomású, hogy a New York-i kikötő a legszebb a világon. (...) Nemsokára Fort Lafayette és Fort Richmond közelébe érkeztünk, mely erősségpár az öbölszorost két partról uralván, leghatalmasabb az egész köztársaság területén (...)

Az alábbi, tizenkét rajzból álló rajzsorozat 1879-ben készült. Alkotója a politikai közbeszéd unos-untalan használt címkézéseit hétköznapi élethelyzetekbe helyezte. Az olvasók imádták ezt a fanyar nézőpontváltást, nem véletlenül.  A férfi-nő kapcsolatok alapszituációiban a politikai panelek új és friss jelentéssel ruházódtak fel. Jó szórakozást!

A most bemutatott felvételek egy közelmúltban megvásárolt gyűjteményből származnak. A felvételeket készítő turistáskodó és világjáró - valahol a Villányi úton lakó - értelmiségi házaspárról alig néhány infó derült ki. A férfi,  mert a képeket valószínűleg ő készítette, igazi dilettáns fotós volt, előbb kattintott és ritkán gondolkodott. Éppen ezért egyéni látásmódot a mostani képsorozatban se keressetek. És mégis, van valami ezekben a képekben. Benne van a messziről jött idegen felszínes rácsodálkozása az angol lét külsőségeire: az udvari ceremóniákra, a balos közlekedésre, a kertkultúrára, az ötórai teára, sőt a helyiek hazaszeretetére.

A tipikus turista nézőpontból egyetlen - a közparkban szunyókáló fickóról készített - kép erejéig lépett ki a fotós. Mi tetszhetett meg neki? Úgy képzelem, hogy a jelenetből áradó szabadság ragadta meg a figyelmét. Egy londoni  közparkba kivitt és felállított nyugágyban egy az őszi napsütést élvező férfi szundít. Magyar szemmel nézve nemcsak ez a laza viselkedés lehetett szokatlan. De szokatlan lehetett az is, hogy patrióta érzelmeit öltözetével is kifejezte. Ilyesmi itthon a legkevésbé sem volt szokás.

A 19. században a vasúti kalauzok megbecsülése, társadalmi elismertsége furcsa sajátosságokat mutat. A fizetési rangsorban a kalauzok meglehetősen alul álltak, viszont ez volt az egyetlen borravalós vasúti állás. A rendszeres borravalót persze nem minden kalauz tudta elérni, mindehhez az is kellett, hogy nagy távolságú, első osztályú kocsikkal is közlekedő személyvonatokra osszák be őket.

De miért fizettek az utasok borravalót a kalauznak? Az utasok helyének kijelölése - ki melyik kupéban, kivel összezárva utazik - a kalauzok feladata volt. Az utasok önkényes beszállását a kalauzok azzal is igyekeztek ellehetetleníteni, hogy az üres utasfülkéket lezárva tartották.  Az utasok tehát nem tudtak akárhová letelepedni. A helykijelölés mellett a kalauzok az első osztályú utasok kisebb kéréseit is igyekeztek teljesíteni, friss napilapot, vagy innivalót szereztek, és összehozták a kártyázni vágyókat. Mindezt pedig az utasok honorálták.