A 19. századi Budapesten a Duna két partja közötti átkelőhajózás joga a Lánchíd tulajdonosát illette. A Lánchíd állami megvásárlása után (1870) a privilégium a magyar államé lett. Emiatt nem a főváros, hanem az állam döntötte el, ki üzemeltethet a két part között hajózási vállalkozást. Nagy tolongás a bizniszért nem volt, gondolhatjátok, hogy nem véletlenül. A hajóforgalom nemcsak erősen évszak- és időjárásfüggő volt, hanem a lóvasútnál, és villamosnál jóval kevesebben használták. A 19. század utolsó évtizedeinek jellemzője az üzemeltető vállalat sunnyogása, igyekeztek a tavaszi üzemkezdést minél későbbre halasztani.
A fővároson belüli hajóforgalomban megkülönböztették a Duna két szemközti partja közötti ingázó és a több megállóhellyel rendelkező hosszabb útvonalon közlekedő járatokat. A fővárosi Dunát szakaszokra osztották, csak átszállásokkal lehetett északról-délre, vagy fordítva utazni. Érdekes módon a Lánchíd és a Margit híd közötti területen is volt átkelőhajózás: a mai Szilágyi Dezső tér (régen Fazekas tér) és a túlpart között. Sőt, a Szilágyi térről indult egy másik propeller is, amelyik a Vigadóhoz vitte az utasokat.
1919-ben 17 csavargőzös működött a fővárosban, de közülük neve csak kettőnek volt (Szép Ilonka és Kövesd), a többit római számmal jelölték.
A legforgalmasabb vízi útvonalak 1885-ben
Csavargőzös megállóhely a Lánchíd budai hídfőjénél
Az átkelőhajózás viszonylag ritkán, de akkor igencsak ütős képekkel szerepelt a sajtóban
Itt a vége, fuss el véle.
