Timelord

A távírdai eszközöket, vasútbiztosító berendezéseket gyártó Neuhold-féle gyár 1885 körül költözött a Damjanich utcába. A termelőüzem korábban a Dohány utca 80. sz. alatt működött. Mivel a főváros jelezte, hogy a telek egy részét -  utcarendezés miatt - a későbbiekben ki fogják sajátítani, Neuhold János új helyet keresett vállalkozásának. A Damjanich utca 21. sz. alatti telekre esett a választása.

Balra a Nefelejcs utca, elöl a a Damjanich utca a lóvasúttal

Az átköltözéskor a telephely persze még nem így nézett ki. A főépület még csak egyemeletes volt. A mechanikai műhelyben zajlott a termelés, a kazánházban pedig egy 12 lóerős gőzgép szolgáltatta a gépeknek az energiát.

Nagyszerű történet, pocsék képekkel. Bocs!

Képzeljétek el az alábbi szituációt. A 20. század elején lassan, de biztosan növekedni kezd a balatoni idegenforgalom. A városokból érkező fürdővendégek kényelemre és modern szolgáltatásokra vágynak. Kulturált nyaralóhelyeket, tiszta szállodákat, kiszámítható vasúti közlekedést, bérkocsikat, cukrászdákat, cigányzenés esti szórakozóhelyeket igényelnek. Balatoni bort, halászlevet, és persze rántott fogast akarnak.

A balatoni fürdőtelepeknek - ha pénzt akarnak csinálni - alkalmazkodniuk kell az új igényekhez. Ez az a pont, ahol a polgárosodó életminőség jelei már nemcsak Balatonfüreden, Keszthelyen vagy Siófokon, de a kisebb településeken is megjelennek. Ennek a folyamatnak az egyik állomását jelenti a nyaralótelepek és községek  elektromos áramellátása. Erről szól ez a sztori.

1913-ben járunk. Aszófőn egy áramfejlesztő telepet létesít a Hazai Villamossági Rt. Az a cél, hogy az áramfejlesztő telep ellássa a Balaton északi és déli partjának településeit. A két part közötti összeköttetést egy vízalatti kábel lefektetésével oldották meg. Ezt a munkát a pozsonyi kábelgyár végezte el.

Most pedig jöjjenek a képek.

Az aszófői áramtelep az észak-balatoni vasút mellé települt

Jó lett volna ütősebb címet találni ennek az írásnak, de cserbenhagyott a fantáziám. Az automatizált irányítási rendszerek létéről gyerekkoromban - a szocialista Magyarországon - fogalmam sem volt. Valahogy nem volt ez téma a hétköznapokban, nyilván nem véletlenül.

A robotizáció magyar kezdete. Karikatúra, 1985

Úgy hozta az élet, hogy az elmúlt hónapokban sok drótokról, légvezetékekről és távkábelekről szóló szöveget olvastam. Gondolhatjátok, mi történt: behúzott a téma alaposan. A műszaki adatok, technikai leírások mögött az invenció és innováció olyan lenyűgöző példái bukkantak fel, hogy szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Kábelügyi meglepődéseim egyike az optikai kábelekhez fűződik.

Az optikai kábelek magyar sztorija 1978-ban (!) kezdődik. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságban ebben az évben készült el egy tanulmány, amely a fényvezetős hírközléssel foglalkozott. A wikipédia szerint az üveszálak távközlési felhasználásának ötlete 1966-ból származik. Azaz, amikor az OMFB elé kerül az optikai kábelek ügye, az már életciklusának innovációs szakaszában járt. Ismerve az állam tohonya működését, ez a reakcióidő nem tűnik sem kirívóan rossznak, sem pedig szégyelni valónak.

A gőzgépek elterjedése utáni évtizedekben - különösen a 19. század utolsó húsz évében - a repüléssel  kapcsolatos invenciók is megszaporodtak. A század végén komoly emberek hangoztatták, a technikai fejlődés általános ütemét tekintve, valószínűleg csak az 1940-es évekre lesz egy használható repülőgép az emberiség birtokában. Mindez persze nem így történt.

A feltalálásra váró repülőgéppel kapcsolatban szórakoztató elgondolások születtek. Hogyan fog kinézni? És a legérdekesebb: a hétköznapi élet szempontjából mire fogjuk használni a repülőgépeket? 

Ezzel foglalkozik az alábbi, a hazai bulvársajtóban megjelent kép. A rajz egy meg nem nevezett angol forrás (valószínűleg egy sajtótermék) alapján készült. 

Érkezett egy kérdés, amely a kisvasút és a luxus kapcsolatát pedzegette. Ez bizony nehéz kérdés!  Magyarországon a keskenynyom-távolságú vasutak létesítését és működtetését az olcsóság jellemezte. A luxus fogalmával egyetlen kisvasúti kocsit lehet jellemezni - pontosabban szólva - én egyet ismerek.

Frigyes főherceg magyaróvári uradalmának volt egy lóvontatású, majdnem 33 kilométeres vágányhálózattal rendelkező mezei vasútja, amelyhez tartozott az alábbi parádésvagon.  A kisvasúti kocsit a főherceg a Magyar-Belga Fémipari Részvénytársaságtól rendelte meg. Az uradalmi vasút központja a Hanságban volt, vágányzata pedig a hegyeshalmi vasútállomáshoz csatlakozott. Mást erről nem tudok.

Itt a vége, fuss el véle.

A Keleti pályaudvar történetének első harminc évében az utazók egyszerűen megkérdezték a kapustól: melyik vágányra érkezik, vagy honnét indul az őket érdeklő szerelvény. A Keleti utasforgalmának emelkedésével ez a szóbeliség egyre tarthatatlanná vált. Milyen ütemben nehezedett az utastájékoztatással megbízott kapusok munkája? Vessetek egy pillantást a grafikonra, szerintem mindent elárul.

A Keleti pályaudvaron vonatra szálló utasok száma 1892-1910 között

A Keleti pályaudvar első elektromos utastájékoztató rendszerét 1911-ben szerelték fel. A berendezéseket a Siemens-Halske cég szállította.

Lássuk be, Körösladány nem sok vizet zavart az elmúlt évszázadokban. Magam is csak annyit tudtam róla, hogy az itt élők egy pazar trükköt találtak ki jó háromszáz éve. A trükk lényege a következő. Képzeld el, hogy egy hatósági eljárásban esküt kell tenned, hogy a föld, melyen állsz egykor a szülőfaludhoz tartozott. Muszáj hazudni, mert akarod a földet, mit tegyél hát, hogy ne kerülj a pokolra? Nos, a körösladányiak azt fundálták ki, hogy a falu földjét szórják a csizmájukba, felhúzzák, majd megesküsznek, hogy a föld, amelyen állnak Körösladányé volt egykoron..

Na de elég a locsogásból! Jöjjön az, amiért ez a poszt megszületett.

Egy fotót szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. A kép az 1894-ben elkészült körösladányi Sebes-Körös hídról készült. A felvétel készítésének idejét nehéz megbecsülni, ti. nem tudom, hány évente festettek újra egy hidat egykoron, mennyit bírtak ki az akkori festékek. A fotó ugyanis arról szól, éppen festik a híd vasszerkezetét.  A képen láthatjuk a hídszerkezet tetejére felmászó munkásokat, sőt figyelmes szemmel azt is észrevehetitek, hogy a hídpillér teteje melletti útpályán ott áll a többi munkás is.

De vajon mit árul el a munkásokról készített felvétel?

Mindehhez nem kell más, mint egy hordozható és nappali fényben is használható röntgenkészülék. Mutatom, hogy milyen.

A röntgenkészüléket a magyarországi orvostechnikai eszközöket gyártó Siemens-Reiniger cég készítette. A szerkezet áramforrását egy benzinmotor biztosította. A képen látható becsomagolt eszközt két teherhordó  állattal már lehetett szállítani. Mindennek azért volt jelentősége, mert a hordozható röntgengépet a vállalat a honvédségnek szánta. A cég szerint a gép együtt mozoghat a menetelő csapattestekkel, és ez lehetővé teszi a sebesültek azonnali vizsgálatát. A szerkezetet már alig harminc perc alatt üzembe lehet helyezni.  Menekülés esetén 15 percet vesz igénybe a gép becsomagolása. A vállalat úgy számolt, hogy a tábori röntgenfelszerelés a benzinmotoros áramforrással együtt 8-10 ezer pengőből előállítható.

A gép használhatóságát a cég az alábbi három ábrával illusztrálta. Feltűnő, hogy a képeken szereplő személyek sem nem katonák, sem nem sérült betegek. Olyan egészséges embereket ábrázoltak, akiknek a hordozható tábori röntgenfelszerelésre semmi, de semmi szükségük nincs.

Az alábbi festményt 2002-ben fedeztem fel a Louvre-ban, bevallom, korábban nem ismertem a képet. Jól emlékszem, hogy akkoriban erről a Vernet festményről szinte alig volt infó az interneten. Na, de jöjjön a lényeg. Miért is olyan remek ez a kép közlekedéstörténeti szempontból?

Egy 1774-es luxusberuházás: útépítés