Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy erős akaratú és nagy tekintélyű miniszter, akit úgy hívtak, hogy Baross Gábor. 1891 egy dolgos hétköznapján a gőzhengerként nyomuló államférfi kinyitotta a Magyar Hírlapot, és szeme elkerekedett. Az újság nem a dicséretéről zengett, hanem a vasutasok panaszaival foglalkozott. Ejnye már - gondolta a vasminiszter. A vasutasok nem tudják mit beszélnek, nem úgy van az! - és félretette a napilapot. Igen ám, de másnap új cikk jelent meg az újságban, arról, milyen sokat kell dolgozni a vasutasoknak, milyen kevés pénzért. És így ment ez hétről-hétre. Az újságírók nem szálltak le a témáról, a minisztert bíráló cikkek száma nőtt, a lap pedig egyre jobban fogyott. Mit szólt mindehhez a nagy Baross Gábor? Képzelhetitek, hogy a vasakaratú miniszter agya eldurrant, de jó alaposan. Bosszút forralt a szívében, és cselekedett. A lap uszítja a vasutasokat - mondta - ezért, megtiltom, hogy a vasút az újságot vidékre szállítsa és a posta kézbesítse.
Gondolhatjátok, mi következett! A skandalum részleteiről, a vasutasok panaszairól és a miniszteri bosszúról még az is értesült, aki eddig nem tudott róla. A lap kiadója kénytelen volt a vidéki előfizetőknek zárt borítékban névre címezve elküldeni az újságot, hiszen így nem tudta a vasút és nem tudta a posta, mi lapul a boríték belsejében. A fővárosiak a lapot az utcákon vásárolhatták meg.
Az ügyet végül is az élet oldotta meg. Baross Gábor - drámai körülmények között - kevesebb mint egy év múlva meghal, a Magyar Hírlap pedig visszakerül a postai szállításba.
Itt a vége, fuss el véle.
