Az alábbi, 1879-ben készült rajz a legkorábbi ismert vega karikatúra. Alkotója még nem a vizuális humor eszközeiből építkezett, sokkal inkább a hozzá tartozó anekdota képi illusztrációját készítette el. A sztori a híres-neves, az Astoriánál lévő Szikszay étteremben játszódik. A hely specialitása a szarvasgombás libamáj volt. Ebben a környezetben játszódik az alábbi történet.
Ferenc Ferdinánd és felesége utolsó, végzetessé vált szarajevói utazásáról következzenek a felvételek.
A 19. század utazóinak Egyiptom a felfedezésre váró, izgalmas úti kalandok reményét jelentette. Ki volt az első magyar, aki végigjárta Egyiptomot? Értelemszerűen csak azoknak a neveit ismerjük, akik megörökítették utazásuk emlékeit. 1842-ben gróf Forray Iván, néhány év múlva Petrichevich Horváth Lázár fedezte fel az országot. A század második felében, különösen a szuezi csatorna megnyitása (1869) után egyre gyakoribbá vált, hogy magyarok is felkeresték a Nílus vidékét. Az utazók földbirtokosok, katonatisztek, vasútépítő mérnökök, és geográfusok voltak. Úti élményeiket hosszabb-rövidebb írásokban közreadták. A magyar utazók egyiptomi fényképei - ha voltak egyáltalán ilyenek - azonban nem maradtak fenn. A most bemutatott képek egy 1884-ből származó francia képalbumból származnak. Őseink is ilyennek láthatták Egyiptomot.
A Szfinx, még félig betemetve
„Ami a telefon-kérdést illeti: Budapesten minden kalapszalon megszerzi a telefont, ott a telefonkönyv, el lehet olvasni, hogy minden egyéb, kisebb-nagyobb maszekok, isten tudja milyen cégér alatt, miféle emberek, de megszerzik. Ha munkásember, vagy egy kis funkcionárius kéri, mert ott tart, hogy be tudja vezettetni a telefont, ott kijön az írás, és közlik, hogy még mindig nem tudják megadni, közben ugyanabban a házban, ugyanabban a környékben egymás után kapcsolják be a telefonokat olyan elemeknek, akiknél nem volna baj, ha még tíz évig nem kapnának telefont." Ezt a véleményt Dabronaki Gyula, az MSZMP Központi Bizottsága tagja fogalmazta meg 1958-ban. Hmmm. Úgy érzem, erre - az országot érdemesekre és érdemtelenekre osztó - abszurd nézőpontra felesleges jó kis elemző mondatokat kitalálnom. Beszédes ez, úgy, ahogy van. A lényeg: a szocialista Magyarországon nem volt nagyobb hiánycikk a telefonnál. Ebben a légkörben született az alábbi karikatúra.
"Hallatlan! Borzasztó! - Így kiáltott fel egyik érdemes kollégám, mikor az eszéki katasztrófa első távirati hírét kézhez kapta. A nagy lap szerkesztőségében pedig éppen csak az imént arról vitatkoztak, hogy beállt az uborkaszezon (...) Mint a bomba hatott tehát ez a kis szenzációs távirat, hogy Eszéknél leszakadt a vasúti híd és 27 bátor huszár lelte halálát a Dráva piszkos hullámaiban." Így kezdődik, majd azzal folytatódik a tudósítás, hogy a pesti újságíró csapot-papot otthagyva leutazik az első vonattal Eszékre. Mindez 1882-ben még hallatlanul menő dolognak számított, a magyar sajtóban ritka a helyszíni beszámoló. A nagy fővárosi lapok közötti hírverseny jóformán csak a tiszaeszlári perre korlátozódott.
Na de, térjünk vissza az eszéki baleset sztorijához. 1882. szeptemberében járunk, a Dráva árad. Az Eszék melletti fából épített vasúti híd egyre nagyobb terhelésnek van kitéve. Egyre kiterjedtebb uszadék torlódik fel a híd körül, több mint negyven munkás próbálja kiszabadítani a hulladékot a híd alól. Miután a helyzet egyre aggasztóbbá válik, Budapestről is megérkeznek a főnökök. A szeptember 23-i baleset előtti héten már éjjel is folyik a munka a híd alatt. Szeptember 22-én úgy tűnik, a hidat közvetlenül veszélyeztető uszadéktól sikeresen megszabadultak. Éjjel egy próbajárat baj nélkül végighalad a hídon, aminek hatására a helyszínen tartózkodó legmagasabb rangú vasúti szakember egy táviratot ad fel Budapestre: a híd tartható, semmi veszély.
Ilyen előzmények után, alig fél nap múlva, a híd egy Bécs felé indított személyszállító vonat súlya alatt leszakad. A balesetben 26 katona és két, a hídon tartózkodó munkás életét veszíti.
A rajzon jól látszik a Dráva áradása miatt feltorlódott uszadék is. Az áradás alámosta a tartószerkezetet
Törtem a fejemet, van-e ennek az 1956-os karikatúrának a foci népszerűségén túlmutató, másodlagos - rejtetten megbúvó - jelentése. Végül is arra jutottam, hogy nincs. A felnőttesen viselkedő óvodások, a hivatali értekezlet imitációja, illetve az egész jelenet fontoskodó atmoszférája mögötti üzenet pusztán csak az, ami látszik: egy ország rajong a fociért.
Itt a vége, fuss el véle.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy erős akaratú és nagy tekintélyű miniszter, akit úgy hívtak, hogy Baross Gábor. 1891 egy dolgos hétköznapján a gőzhengerként nyomuló államférfi kinyitotta a Magyar Hírlapot, és szeme elkerekedett. Az újság nem a dicséretéről zengett, hanem a vasutasok panaszaival foglalkozott. Ejnye már - gondolta a vasminiszter. A vasutasok nem tudják mit beszélnek, nem úgy van az! - és félretette a napilapot. Igen ám, de másnap új cikk jelent meg az újságban, arról, milyen sokat kell dolgozni a vasutasoknak, milyen kevés pénzért. És így ment ez hétről-hétre. Az újságírók nem szálltak le a témáról, a minisztert bíráló cikkek száma nőtt, a lap pedig egyre jobban fogyott. Mit szólt mindehhez a nagy Baross Gábor? Képzelhetitek, hogy a vasakaratú miniszter agya eldurrant, de jó alaposan. Bosszút forralt a szívében, és cselekedett. A lap uszítja a vasutasokat - mondta - ezért, megtiltom, hogy a vasút az újságot vidékre szállítsa és a posta kézbesítse.
1915 tavaszán vagyunk, a háborús viszonyok már az élet minden területén éreztetik hatásukat. A növekvő élelmiszerárak, és az ellátási nehézségek hatására Budapest igyekszik megkönnyíteni a szűkölködő városlakók számára az életet. A város mintegy száz hold parlagon fekvő, de művelésre alkalmas földterületén (fővárosi építési telkek, a közműtelepek, a faiskolák sőt a temetők használható részein) megkezdődik a zöldségtermesztés.
Mindezen túl a főváros az üres álló telkek tulajdonosaihoz is fordult. Vessék be a konyhakerti művelésre alkalmas földjeiket - vagy ha ezt nem akarják - akkor díjmentesen engedélyezzék azokon a zöldségtermelést.
A konyhakertek megművelésére iskolai közösségek, és magánszemélyek is jelentkezhettek. Az iskolák tanulói által megtermelt zöldség az iskolai étkeztetésbe került. A földet megművelő magánszemélyek szabadon rendelkezhettek a terményeikkel, egyetlen megkötés volt: burgonyát, kukoricát, babot vagy borsót kötelesek termeszteni.
A sajtószabadságról viccet csinálni? Nehéz ügy. A közéleti eseményekre reflektáló 19-20. századi magyar élclapok inkább csak ízlelgették a sajtószabadságos témákat, de igazán átütő poénokat nem tudtak kihozni belőle. Az a benyomásom, mintha a sajtószabadság veszélyeztetettségének árnyékában az írók és karikaturisták elveszítették volna vitriolos eszköztárukat. De jöjjenek inkább a képek.
Az alábbi versrészlet 1869-ben jelent meg a Bolond Miska költeményei című kötetben. Humoros? Nem. Sokkal inkább olyan, mint amikor az udvari bolond szemébe vágja a királyának azt az igazságot, amit mindenki gondol, de amiről senki sem beszél.
A következő 1897-es kép a sajtószabadságért harcoló Mikszáth Kálmánról készült.
