A magyar Kaliforniának is becézett Verespatak és környéke (Brád, Abrudbánya, Offenbánya, Zalatna) Magyarország legnagyobb aranytermő vidéke volt. 1913-ban összesen 1846 kilogramm aranyat bányásztak az Erdélyi Érchegységnek ebben a szűk körzetében. De hogyan is nyerték ki az aranyat? Erről szólnak az alábbi képek.
Verespatak az 1860-as években. Az alig háromezer fős bányásztelepülésen ez idő tájt mintegy háromszáz bányatársulat 900-1000 részvényessel működött.
A mélybe leszálló bányászok munkája közös imádsággal kezdődött. A bányászok úgy tartották, az imádság azért szükséges, hogy épségben visszatérjenek. Arról is meg voltak győződve, hogy a bányában él a bányarém. A bányarém nem szereti ha a bányában káromkodnak, vagy ha fütyülnek. A bányarém megtorolja az ilyen eseteket, sőt hatáskörük a felszíni eseményekre is kiterjed. Egy alkalommal egy verespataki bányász serpenyőben vitte az aranyat beváltani, amikor is jókedvében fütyörészni kezdett. A bányarém ezt meghallotta, a bányászt elbotlasztotta, az arany pedig megtalálhatatlan helyre elgurult.
De visszatérve az imádsághoz, az ima végeztével minden munkás megkapta a gyertyáját, néhányan robbanó anyagot. "Aztán a buzgóbbak keresztet vetve mind eltűnnek a padozat nyílásán. Olyan megható csend között lép egyik a másik után a vékony lajtorjára. Arcuk nem félelmet, de némi szorongást árul el. A jó emberre a sötét soha nem lehet bátorító. Aztán meg a föld mélyében a nyomasztó lég, az egyedüllét, a fárasztó és veszéllyel járó munka a már ezekhez szokott szívet is el-elszomorítja."
Munka a bánya belsejében. Az aknákban kirobbantott köveket síneken gördülő kocsikba halmozták fel. A csilléket felszínre tolták.
Munka végeztével névsorolvasás mellett némi motozást rendeznek a felügyelők.
Érdekes módon a verespataki aranybányákban nemcsak bérmunkások dolgoztak, hanem igen nagy számban - mai szóhasználattal - egyéni vállalkozók is. Az egyéni vállalkozók saját kockázatukra dolgoztak.
Egy éjjel-nappal tompa zajjal dübörgő érczúzó malom. Az érczúzó malmok a szükséges vizet egy még a 18. században felduzzasztott tóból nyerték. Verespatak környékén nagyon sok zúzómalom létezett, van olyan forrás, amely szerint az 1860-as években már 800 kisebb, szedett-vedett, primitív érczúzó működött a völgyben.
De miért volt szükség ennyi érczúzóra? Nos, a bányarészvényesek az osztalékukat nem pénzben, hanem zúzott érckőben kapták meg. Minden bányarészvényesnek kellett egy saját, minél egyszerűbb szerkezetű érczúzó malom, ahol az ércből kiválasztották az aranyat.
Az érczúzóból kikerült iszapnak nevezett, zöldes-szürke üledéket egy fateknőbe öntik. A fateknő vizet egy munkás mozgatja, amelynek hatására a nehéz arany a teknő aljára leülepedik. Ez még nem tiszta arany, ezért az aranyszemcséket vasmozsárba töltik és "higannyal addig dörzsöltetik, míg a higany az aranynak minden szemcséjét magához nem ragadja. Ezen művelet után a higany egy vászondarabon átnyomatván az arany, poralakban hátra marad."
Itt a vége, fuss el véle.
