A 19. századi Budapesten a Dunafürdők nem pusztán a nyári szórakozás szinterei voltak, számottevő közegészségügyi funkcióval is rendelkeztek. Sem az ingyenes, sem pedig a fizetős Dunafürdőket nem használhatták egyszerre a nők és férfiak. Budapest vigyázott a városlakók erkölcseire.
A Dunafürdők felállításának helyét a város jelölte ki. Minden uszodát láncokkal, sodronykötelekkel és a folyam medrébe süllyesztett horgonnyal kellett rögzíteni. Az uszodai medencének volt alsó és oldalsó deszkázata. Az uszodákat kötelező volt „felhúzókészülékkel” ellátott, „padozattal bíró kosárral” is felszerelni – ilyesmiről képet viszont még nem láttam. A medencék vízmélysége másfél méter volt.
Nyitvatartási időben legalább egy úszómester teljesített szolgálatot. A fürdés a férfiaknak úszónadrágban, nőknek úszóköpenyben volt megengedve. Budapest 1887-ben úgy szabályozta, hogy az ingyenes fürdőket a nők reggel 5-től délelőtt 11-ig használhatják, a férfiak pedig 11-től sötétedésig. Akiknek nem volt fürdőruhájuk, azok 6 fillérért kölcsönözhettek. Dohányozni, zajongani, „fecskendezni, szaladgálni” tilos. Szappannal csak az arra kijelölt helyen volt szabad fürdeni. A fürdőt egy órai használat után kötelező volt elhagyni. Minden Dunafürdőben volt egy külön mosókonyha, amelyet a fürdőhelyiségtől elkülönítve állítottak fel.
