Joggal gondolhatjuk, hogy a városligeti jégpálya és a korcsolyázás száz évvel ezelőtt nem szólt másról, mint a téli kikapcsolódásról, és a mozgás öröméről. A 19. századi leírások azonban ennél jóval szélesebb társadalmi jelentőséget tulajdonítottak a városligeti korcsolyapályának. A korcsolyapálya nem a gyerekek játszótere volt.
Szervezett módon a korcsolyázás a kiegyezés körül kezdődött el a városligeti tó befagyott jegén. Az 1860-as években, a jégpályát még kevesen használták, mert az úri kisasszonyok számára a korcsolyázást illetlennek tartották. A korcsolyázás elutasításának enyhülésében nagy szerepet játszott, hogy fiatal arisztokrata hölgyek és kevésbé fiatal urak megjelentek a jégpályán. Egy visszaemlékezés szerint valamikor az 1860-as évek végén báró Eötvös József lányai a pálya szélén érdeklődve figyelték a korcsolyázókat: „a nézők között észre vettük boldogul báró Eötvös József két fiatal, bájos leánykáját, akik mintha nagy érdeklődéssel kisérték volna az új sportot. Felkerestük tehát az előkelő világ ezen egyik legelőkelőbb családját, s kértük a szülőket engedjék a hölgyeket a jégre, nemcsak nézőkül, hanem a korcsolyázás megtanulására is. A báróné ellene volt, s a házi orvos is, mint az egészséget veszélyeztető dolgot ellenezte. Csak amikor báró Eötvös kijelentette, hogy nem lehet az egészségre a tiszta levegőben való mozgás ártalmas, sőt az egészségnek csak javára szolgálhat, akkor engedtetett meg az ifjú báró kisasszonyoknak a korcsolyázás megkezdése”.
Az 1870-es évek elején pl. Andrássy Gyula is rendszeresen korcsolyázott a Ligetben. Miután 1872-ben Rudolf trónörökös is felkereste a korcsolyapályát a népszerűsége évtizedekre meg lett alapozva. Kezdetben a sznobizmus vitte ki a polgárságot, idővel azonban a lányos családok rájöttek: a lányuk férjhez menési esélyei nőhetnek a jégpályán.
Korcsolyázás közben a férjfogás társadalmilag szigorúan kötött szabályai ti. nem voltak érvényesek: a kisasszonyokat anyjuk elkísérte ugyan a jégpályára, a jégre viszont már nem. A gardedámok a korcsolyapálya melegedőjében töltötték az idejüket, a csetlő-botló kisasszonyok pedig szülői felügyelet nélkül szabadon elfogadhatták az udvarlók, bókolók, széltolók – azaz a potenciális férjjelöltek – alkalmi segítségét. Ez a szituáció igen hasznos lehetett, mert megcsillantotta a társadalmi felemelkedés lehetőségét. A jégpályát ti. nemcsak a legjobb módúak használták. „Talán ez az egyedüli hely a fővárosban, hol a demokráciát leginkább megvalósulva latjuk. Nem kérdezik itt egymás címét, vegyest képeznek kört a legkülönbözőbb osztályok, és udvarias engedékenységgel nyit tért egyik a másiknak. Csak az kár, hogy nagyon olvadékony alapon áll itt is a mi demokráciánk. Megcsillan egy tavaszi napsugár, és lábaink alatt szétfoly az egész talaj.” – írta a városligeti jégpályáról a Vasárnapi Újság 1898-ban.
Ez a kép a városligeti jégcsarnokot mutatja az 1880-as években. A gardedámok az első emeleti fűtött díszteremben várakoztak. A fiatal hölgyek a díszterem alatti szintről léptek a pályára, miután megengedték előzékeny gavallérjaiknak, hogy felkössék a szíjas korcsolyákat lábbelijükre. Mindez mai szemmel nézve röhejesnek tűnhet, de ne felejtsük el, egy igen prűd korban vagyunk: női bokák megérintéséről más körülmények között szó sem lehetett.
„Pár év óta télről-télre a nagy jégen szerzett ismeretség folytán 30—40 pár korcsolyázza be magát a Hymen rózsás láncai közé, kik késő vénségükben sem fogják elfelejteni, hogy boldogságban megöregedett életpályájukkal a városligeti tavon ismerkedtek meg.”
Nehéz megmondani, a városligeti korcsolyapályának ez a fajta rejtett, szexuális tartama mikortól kezdett csökkenni. A korcsolyapálya tagsága 1896 körül volt a legnagyobb, mintegy nyolcezer fő. A 20. század elejétől a létszám lassan, de folyamatosan csökkenni kezdett. Az bizonyos, az első világháború borzalmainak európai tapasztalatai a nő-férfi kapcsolatokban is nagy fordulatot indítottak el.
